writing is a never ending story

Nem tudom, hogy nézitek-e még ezt a blogot, új részt vagy információt várva, de sajnos úgy tűnik, hogy véget ért ez a sztorim is. Igen, elég gáz, hogy egy blogot sem tudok sokáig írni, de nem mindig feltétlenül csak az én hibám. Én igyekszem, tényleg igyekszem, mert nagyon szeretem ezt csinálni.

Blogokat ezentúl is fogok írni, és próbálok mindent beleadni, hogy ne érjenek azok is ilyen rövid idő alatt véget.

Ha kedveltétek a stílusomat, tartsatok továbbra is velem, mert tényleg mindig van valami, amin ügyködöm.

FOLYAMATBAN LÉVŐ BLOGJAIM: 

• we're not so different

Három tinédzser lány, egy idegen ország és a foci. Níla két barátnőjével együtt elutaznak Dél-Amerikába, hogy egy felejthetetlen élményben legyen részük, és bebizonyítsák, hogy igenis léteznek olyan női szurkolók, akik a játékért szeretik ezt a csodálatos sportot.
De ki zárja ki azt, hogy ez a szenvedély nem erősödhet meg még jobban?

Eközben lent a pályán egy 22 éves srác álma válik valóra élete első világbajnoki szereplésével. Legfőbb célja, hogy megnyerje csapatával a hazai rendezésű tornát és az emberek szívét. Ám időközben az ő szíve is rabul ejt valakit. 

 

• the world is ours 

Ez valójában nem egy folyamatos blog, viszont, ha érdekel titeket, elolvashatjátok eddigi életem legjobb napját részletesen. Hogyha lesz még részem hasonlóan számomra fantasztikus élményben (azért remélem, hogy igenis lesz), bővülni fog a blog tartalma.

 

10.- Álom vagy valóság?

Megjegyzés: hola emberek! Ismét egy hosszabb időszak telt el új rész nélkül. Ennek csakis egy oka van: a drágalátos iskola. Hétköznap képtelen vagyok írni, hétvégén sincs mindig időm... Most viszont itt a szünet! *-* És készülök egy meglepi résszel, aminek a témája természetesen a karácsony lesz. ;) (jövőhét folyamán fog kikerülni) Előtte viszont muszáj volt hoznom egy folytatást az előző részhez, amit még októberben publikáltam. :P Na mindegy, remélem tetszeni fog, sokat foglalkoztam vele, és azt gondolom, tele van izgalmas fordulatokkal. :)

Ui.: Előre is NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT nektek! <3 <3

 

            - Lia! Hahó, Lia!!

            - Mi, mi van?

            - Kelj már fel, nézzük meg, ahogy Eric átveszi a díjat.

            - De Eric… Hol van Eric?

            - Hogyhogy hol van? Csak nem vele álmodtál?- kérdezte az arcán huncut mosollyal.

            - Mi? Nem, dehogyis, miért álmodtam volna vele?- tiltakoztam. Próbáltam a lehető legmeggyőzőbb arccal nézni rá, de tuti, hogy elpirultam, mint valami barack.

            - Hát nem is tudom…- mondta idegesítő vigyorral, de már fel is rántott, és kivonszolt a Green Roomból. Igazából nem is emlékszem, hogy mikor aludtam el. És, hogy egyáltalán hogyan tudtam elaludni itt. De hát olyan valóságos volt minden! A tetőterasz, a panoráma, Eric… Eric. Tényleg megnyerte volna a versenyt? És azt is megálmodtam volna, hogy másodikak lettünk?

            - Lynn, pontosan mi is történt az elmúlt… nem tudom, néhány percben, órában?

            - Mi az, amnéziás lettél, vagy mi?- állt meg egy pillanatra, és rám nézett. Amikor látta, hogy teljesen komolyan gondoltam a kérdésemet, sóhajtott egyet, majd folytatta.- Na jó, mielőtt elaludtál volna? Hát elmentél a teremből, mint valami zombi, aztán mondtad, hogy találkoztál Erickel, de veszekedtetek… Aztán előadtuk a csodálatos dalunkat. Majd visszajöttünk a Green Roomba, és amikor már mindenki énekelt, következett a pontozás. Eközben aludtál el valamikor.- mosolygott.

            - És tényleg 12 pontot kaptunk Svédországtól?

            - Igen, akkor még nem aludtál.- kacsintott.

            - De… úristen, milyen zavaros ez.- fogtam a fejem.

            - El akarod mondani, vagy…?

            - Majd elmondom, de most menjünk.- mondtam, és továbbindultunk. Amikor beértünk az előadó terembe, mindent beborított a még mindig hulló, színes papírdarabka eső (ez biztosan szépen hangozhatott), és a sikítozás, illetve a tapsolás összemosódó moraja. Eric és csapata fent állt a színpadon, vidám mosollyal az arcán emelte magasra a trófeát, amit a csodálatos teljesítményéért kapott. Megérdemelte. Még akkor is, ha most legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra. Pontosabban, ha jól emlékszem, el is küldtem. Mindegy. Nem is örültem volna senkinek rajta kívül. Ez a díj őt illeti.

Az emberek elcsendesedtek, mert mondani szeretett volna valamit.

            - Én nem is tudom, mit mondjak. Ez egyszerűen hihetetlen. Olyan sokat készültünk a Dalfesztiválra, mindenki beleadta szívét-lelkét, és megnyertük. Tényleg megnyertük. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki támogatott minket, a családjainknak, a barátainknak, a rajongóinknak… mindenkinek. Ez a díj mindenkié, aki részese volt ennek az egésznek, az Eurovíziós Dalfesztiválnak. Köszönjük szépen.- fejezte be, majd hatalmas ovációval értékelték a beszédét. Szipogva és mosolyogva, a fejemet a vállára döntve álltunk egymás mellett.

Másnap már indulásra készen, összepakolva vártunk a taxira, ami kivisz minket a repülőtérre. Az egyik pólómat hajtogattam, majd menetközben megálltam az ablaknál. Összességében ez volt életem legjobb utazása, mégis olyan furán éreztem magam, ahogy a forgalmas utcát bámultam. Az egyik felem mérhetetlenül boldog, míg a másik… olyan üres volt. Elképzeltem, hogy egy nyálas romantikus film főszereplőnője vagyok, éppen indulunk a taxihoz, de a hátam mögött megfogja a kezem, én megfordulok, és a nyakába ugrok, majd azt mondja, hogy nem akar elveszíteni többet. Khm, valószínűleg itt az ideje, hogy ne nézzek olyan sok ilyen típusú filmet. Egyértelműen rossz hatással van rám, ráadásul kiírtja a realista énemet, mert folyamatosan rózsaszín felhők közé képzelem magam. A valóság nem ilyen egyszerű. Nem mellesleg miért gondolok már megint rá? Elképesztő volt újra látni. Komolyan! Igaz, pont az ellentéte történt, mint ahogy elképzeltem a nagy találkozást, de képtelen vagyok kiverni a fejemből. Márpedig elég durva voltam vele. Na nem mintha ő nem lett volna az. Mi az, hogy akkor legszívesebben megvert volna, ha nem lány lennék? Nem kicsit húzhattam fel, eléggé kiborult. De honnan tudtam volna, hogy ő mit csinált egy év alatt?! Semmit sem tudtunk egymásról. Kár ezt továbbragozni. Valószínűleg nem akar többet látni.

            - Lynn, Lia! Látogatóitok érkeztek!- kiáltotta anya a másik szobából.

            - Megyek!- szóltam vissza.- Edward! John! Hát ti?

            - Ugye nem gondoltad komolyan, hogy csak úgy hazamehettek?

            - Srácok! Sziasztok!- jött meg Lynn is.

            - Szia Lynn.- mosolyogtak rá az ikrek.

            - De hát már elbúcsúztunk tegnap egymástól. Nem mintha nem látnálak szívesen titeket, de a búcsúzkodás nem az én műfajom.- húztam el a számat.- Most majd kezdhetünk újra mindent.

            - Naaa, mi ez a rosszkedv, Lia?- rázta meg a vállam Edward.- Igazából jó hírt akartunk közölni.

            - Jó hírt? Na?- virult fel Lynn.

            - Lia?

            - Mondjátok már!

            - Megyünk Manchesterbe!- kiáltotta el magát John.

            - Manchesterbe? Úgy érted… Miiii????- sikítottam egyet.

            - Tartanánk egy kis koncertsorozatot a környéken, és ott szállnánk meg a városban, elég közel hozzátok ahhoz, hogy mindennap találkozhassunk.- vigyorogtak mind a ketten.

            - Hát ez valami állat!- ujjongott Lynn.

            - És mikor indultok?- kérdeztem.

            - Hát úgy…- nézett az órájára.- Mondhatnám, hogy véletlenül, de nem igazán lenne őszinte, szóval ugyanazzal a géppel megyünk, mint ti. Repülünk együtt egy jót.

            - Hú basszus… Ez sok így egyszerre. Most lettünk másodikak Európa legnevesebb versenyén, és most az újdonsült legjobb barátainkkal tölthetjük a mindennapjainkat? Lehetne valami ennél is jobb?

            - Szerintem, nem lenne nehéz találni még egy személyt, akinek kétségkívül élveznéd a jelenlétét, de egyelőre csak ezzel szolgálhatunk.- mondta, majd elnevettem magam.

            - Anyu! Nem láttad Emmát?

            - Nem kicsim, biztos dolga van.

            - De hát már mióta nem láttam…- nyavalyogtam anyának. Konkrétan, mint egy ötéves kislány, aki nem kaphatja meg a babát, amit kinézett magának a játékboltban.

            - Ne legyél már ilyen türelmetlen! Ha majd találkozom vele, szólok neki, hogy kerested.

            - Kösz.- mondtam csalódottan, majd felviharzottam a szobámba. Mostanában hihetetlenül hisztis tudok lenni. Nem tudok semmit sem nyugton csinálni, folyton ott vannak a degenerált paparazzik, akik le sem szállnak rólam, ezért szinte be kell zárkóznom a házba. Esküszöm azt hittem, hogy élvezni fogom a hírnevet. Aha, mekkora hülye voltam! Jó persze, az a része, amikor tündökölni kell a szebbnél szebb estélyikben, és énekelni az embereknek, akkor minden szép és jó. Imádom. De mindennek van árnyoldala. Ez most sincs másképp. Lynn konkrétan teljesen depressziós lett. Még otthon is vagy kapucniban, vagy takaróval beburkolózva járkál. Egyik nap, amikor nálam aludt, halottam, ahogyan álmában és olyanokat mond, hogy „ne, ne, hagyjanak békén, már a vécére sem mehetek ki egyedül?”, és hasonlók. Szegényt teljesen megviselte.

Edwardék koncertsorozata nagyszerűen halad előrefelé, a jegyek rendszerint egytől egyig elfogynak, és mindenki imádja őket. A legutóbbin mi is ott voltunk, bár Lynn-t nagyon nehéz volt rávenni arra, hogy elhagyja a szobáját. Végül sikerült meggyőznöm arról, hogy senki nem fogja követni őt, és a vécére is kimehet majd egyedül. Ja és persze arról is, hogy John-ék számítanak rá. Nem mellesleg azt is észrevettem, hogy Lynn egyre gyakrabban pirul el, akárhányszor megemlítem az idősebbik Grimes nevét. Kíváncsi vagyok, mennyi időt tölthetnek el azzal, hogy éjszakánként irogatnak egymásnak. Bizony, Lynn-t párszor rajtakaptam már, ahogy a takaró alá bújva a telefonja kijelzőjét szorgalmasan nyomogatta. Ráadásul azt is bevallotta, kivel beszél. Szurkolok nekik.

Na igen, és most jön az, hogy velem és a szerelmi életemmel mi van. Itt akár vége is lehetne a jellemzésének, ugyanis egyszerűen nincs mit róla beszélni. A nagy semmi van vele. Romantikusfilmek helyett is rászoktam az akciófilmekre. A korábbi elvesztette nálam az értelmét. Mi az a romantika? Mi az, hogy még filmet is forgatnak róla? Mi az a szerelem? Ki vagyok én? Szóval így állok. Én és az érzéketlen robbantgatások a tv-ben. Hát nem csodás?

Tehetetlenül feküdtem az ágyam közepén. Nem tudok mit csinálni. A suliba csak jövő héttől megyek, bár nem értem, mi értelme van, hiszen jelentős a lemaradásom, anyának javasoltam is a magántanárt, de azt mondta, nem tenne jót nekem. Emberek között kell lennem. Pontosabban normális, hétköznapi emberek között. Szóval már normális sem vagyok. Esetleg még valami, ami ennél is jobban feldobna? Mondjuk egy…

- RING RING!- szólalt meg a telefonom. Valahol.

- Basszus!- mondtam, majd gyorsan leugrottam az ágyról, és belevetettem magam a keresésbe. Feltúrtam a székemen lévő ruháimat, az íróasztalomat, az ágyamat, sőt még a könyveket is a polcomon, amikor rájöttem, hogy valami rezeg a pulcsim zsebében. Aha, a telefonom.

- Szia Lynn…

- Lia, el sem hiszed, mit látok!

- Fogalmam sincs arról, hogy mit látsz.

- Itt vagyok a parkban, és…

- Már ki mersz menni a házatokból? Büszke vagyok rád…

- Hadd mondjam már el!

- Bocs. Szóval?

- Egy bokor mögül leskelődöm.

- Így száll el belőlem a büszkeség…

- Emma egy pasassal járkál kézen fogva.

- Mi??- pattantam fel.- De hát kivel? Látod az arcát?

- Nem, háttal állnak nekem. Viszont a csávó elég fiatalnak tűnik… Ez elég guszt…

- Lynn!! Hol vagy pontosan?

- A Starbucksszal szemben.- mondta, majd le is tettem a telefont. Lerohantam a lépcsőn, felkaptam a bokacsizmámat, és kirontottam a házból, becsapva magam után az ajtót. Végigszáguldottam a főútig a járdán, ott viszont át kellett mennem egy borzasztóan forgalmas részen, hogy átjussak a másik oldalra. Nem akartam húzni az időt azzal, hogy elmegyek a legközelebbi zebráig, ami nem mellesleg vagy 500 méterre van innen.
Elindultam hát, keresztbe a száguldó autókkal. Most mondja valaki, hogy nem őrültem meg. Éppen átjutottam a közepéig, ahonnan várt még rám egy szép menet. Most! Nekiiramodtam, de a cipőm beleakadt egy csatornafedélbe, és elestem. A felém jövő kocsi gyorsan jött, én meg még mindig a csizmámmal szenvedtem.

- Gyerünk már!- kiáltottam könnyes szemekkel eszméletlen dühösen.- A kurva életbe!

Kiléptem a lábbeliből, és átfutottam a másik oldalra. Onnantól meg sem állva rohantam Lynnhez. Egyik lábamon a kedvenc csizmám, a másikon meg egy kiscicás, rózsaszín zokni. Az én formám. Azt hittem, meghalok mire odaértem a Starbuckshoz. Gyorsan megkerestem Lynn-t és a bokrát, és félig lehajolva odasettenkedtem.

            - Li… Jézusom, veled meg mi történt?- kérdezte meglepődve.

            - Hosszú történet.- ziháltam.

            - És a csiz…

            - Lynn, kérlek! Mi a helyzet?

            - Ugyanaz, mint ami 5 perce, amikor beszéltünk.

            - De, ki az férfi?

            - Azóta sem jöttem rá. Nagyon nem akar erre fordulni…

            - Miért nem próbáltál közelebb menni?

            - Ööö… Igazából fogalmam sincsen.- mondta olyan kis buta fejjel, amitől mindenkinek meglágyulna a szíve.

            - Mindegy. Akkor most.- szóltam, és bokrokról bokrokra próbáltuk megközelíteni a célszemélyt. Már egészen közel voltunk, amikor megtorpantam.- Állj!- suttogtam.

Furcsamódon még mindig nem hallottunk semmit, viszont a titkos illető az órájára nézett, majd megölelte Emmát.

- Szent szar!- néztem tátott szájjal.- Most odamegyek!- indultam, de Lynn visszarántott. A srác (merthogy tényleg nem tűnt Emmával egykorúnak) gyorsan beült egy sötétített ablakú kocsiba, és elhajtottak.- A fenébe!

- Kérdezzük meg Emmát! Mi…? Ez nem rossz ötlet.- gondoltam át Lynn tanácsát. Előbújtunk a bokorból, és letámadtuk a nagynénémet.

- Ki volt ez a férfi?

- Lia? Lynn? Senki, nem fontos.

- Tudni akarom!

- Csak egy munkatársam…

- És miért ölelgetett téged?

- Mert hosszabb időre elmegy külföldre, és elbúcsúzott.

- Nem hiszek neked!

- Na jó, randiztam vele.

- Ezt akartam hallani!- mondta elégedetten.- És?

- Mi és?

- Most jártok?

- Neeem, nem. Nem igazán az esetem, de azért élveztem a társaságát. Nem lesz köztünk semmi.

- Hát…- igazából nem erre számítottam, kicsit csalódott voltam.- Sajnálom. Majd megtalálod az igazit.

- Ha te mondod, biztosan.- borzolta össze a hajamat mosolyogva.- Ha már itt vagyunk, nem ugrunk be egy kávéra?- mutatott a Starbucks felé.

- Jöhet.

Egy alak rajzolódott ki a távolban. Egyre közelebb és közelebb mentem hozzá. Egy ember alakja. De kié lehet? A nevén akartam szólítani, de nem tudtam megszólalni. A férfi talán megérezte a jelenlétemet. Oldalra fordította a fejét, aztán megint előre. Elindult, de aztán mégis megtorpant. Mintha nem akarna otthagyni. Segíteni akarna. Megmondani, hogy ki is ő. A hátam mögé ment. A vállamra tette a kezét. Mély levegőt vett. Lehelete csiklandozta a nyakamat. Majd hirtelen minden semmivé foszlott.

            - Lia! Kelj fel!

            - Anyu…

            - Mégsem tudlak ma elvinni a suliba, mennem kell dolgozni.

            - Most rögtön?

            - Öt perc múlva indulok.

            - És, ha öt perc alatt elkészülök?

            - Jaj drágám, tudod, hogy ha megtehetném, elvinnélek, de képtelenség, hogy te öt perc alatt elkészült. Ne haragudj rám. Este jövök.- nyomott egy puszit a homlokomra.

            - De…

            - Szeretlek!- mondta, majd el is tűnt.

            - Igen, persze…- sóhajtottam, majd hátradőltem, és a fejemre húztam a takarómat. Azt hiszem, ideje lenne megszereznem a jogsit.

Egy óra múlva félholtan vonszoltam magam a buszmegállóba. A lehető legátlagosabb ruhákat vettem fel, nehogy azt mondják rám, hogy mekkora egy beképzelt ribanc lett belőlem. Felkészültem a legrosszabbakra, ami az elkövetkezendő hónapban történhet. Majd meghúzzuk magunkat Lynn-nel. Csak nem lesz annyira rossz.

Aha, már megint mekkorát tévedtem. Kész szenvedés volt ez a hat óra, amit a Manchester Highban töltöttünk. Esküszöm, mindenki megbolondult. Amikor felszálltam a buszra, elvonultam egy hátsó, ablak alatti üléshez, és hál’ istennek, nyugalom volt. Aztán a busz megállt, én meg felálltam, hogy leszálljak. Végigsétáltam az ülések között, közben beleraktam a telómat a táskámba, majd megszólal a buszsofőr, akit alapból nagyon kedvelek, most mégis a pokolba kívántam volna legszívesebben.

            - Te vagy az, Lia? Amelia Wright?- kiáltotta.

            - Öö, nem, nem, kérem, maradjon csendbe!- húztam a fejemre a pulcsimat. Az előttem leszállók visszafordultak, és felözönlöttek a körülöttük állókkal együtt a buszra. Gondoltam, gyorsan lefutok a másik ajtón, de elkéstem. Onnan is jöttek. Nos, elképzelhető, hogy kissé túldramatizáltam a helyzetet, biztos voltam benne, hogy az első napok fárasztóak lesznek, de annyira nem kellett ez most nekem…

Egyre többen kiáltoztak nekem olyanokat, hogy „baromira jól toltam”, hogy „egy sztár járok egy osztályba”, és olyanokat is, hogy „minek jöttél vissza?”. Na igen, vannak, akik nem kedvelnek túlzottan. Voltak, akik engem fényképeztek, papírokat és tollakat nyomtak a képembe, nekem meg már levegőm sem volt. Hirtelen valaki megrántotta a karomat, és kihúzott a tömegből. Naná, hogy Lynn volt az.

            - Gyere gyorsan, amíg nem veszik észre, hogy eltűntél.- mondta futás közben. Nem tudtam, hogy hova megyünk. Már a suli mögött voltunk, ahol Lynn egy lépcsőhöz vezetett. Elindultunk felfelé. Egy növényekkel teli teraszra érkeztünk, ahova egy másik útvonalon is el lehetett jutni, nyilván az iskolából.

            - Ez a…?- nézelődtem hitetlenkedve.

            - Bizony. A bioszosok szoktak idejárni. Növényeket gondoznak órákon. Egyébként senki nem jár ide a kertész nénin kívül.

            - Hogy találtad meg ezt a helyet?

            - Will Baker megemlítette, amikor egy csapat alsóbb éves elől menekültem.- mosolygott.

            - Will… Nem véletlenül imádtam őt annyira.

            - Jaj, ne is mondd! Azok az órák, amikor ódákat zengtél róla, hogy mennyire helyes, okos, vicces, kedves, helyes, helyes, helyes…

            - Elég!- röhögtem, aztán egy újabb titkos útvonalon keresztül elsiettünk az óráinkra.

A nap hátralévő része is ilyen bujkálós volt, de ennyire már nem volt durva. Lynn azt mondta, hogy nem hajlandó buszozni, épp elég fárasztó volt neki ez a nap, szóval szólt az anyukájának, hogy jöjjön érte. Milliószor bocsánatot kért, amiért nem vihettek el engem, ugyanis a húga balettelőadására ment az egész család. Úgyhogy mehettem busszal, de aztán kiderült, hogy legközelebb csak egy óra múlva indul, szóval a gyalogolás mellett döntöttem. Összességében jól esett a nyugalom az egész napos rohangálás után. De nem számít, kibírom, hiszen már csak körülbelül egy hónap van hátra. Utána teljes szabadság.

Gondoltam felhívom John-ékat, hogy mi a helyzet velük, ugyanis egy hete találkoztunk legutoljára. Jó, persze, megértem, hiszen pörög az élet, a koncertsorozatnak is nagyon nagy a sikere, de kicsit azért sajnálom. Szívesebben töltenék velük több időt. Szóval megnéztem a telómon a hívásnaplót, ahol a legutóbbi beszélgetés Edwarddal volt, úgyhogy nem kellett sokat keresnem. Nem veszi fel. Hívom John-t. Ő sem. Hát ez valami csúcsszuper. Attól függetlenül, hogy tökre egyedül voltam, lehuppantam az egyik padra (megjegyzem, kissé nagy lendülettel sikerült, így nem kicsit fáj most a hátsó felem), és játszani kezdtem a Csontváros játékommal a mobilomon. Annyi a játék lényege, hogy le kell ölni az összes alvilágit, akivel szembetalálkozol. Most pont nekem való.

Már vagy negyedórája ezzel szórakoztam, amikor láttam, hogy anyu vagy ötször hívott, miközben én játszottam. Hupsz. Vissza akartam hívni, de anya hangja helyett egy barátságtalan, monoton hangú férfijét hallottam, aki vagy 6 nyelven mondta el nekem, hogy lejárt az egyenlegem, szóval töltsem fel. Ajajj, otthon megint le leszek szidva, amiért hamar elhasználtam. Mindegy. Feltölteni nemigen volt lehetőségem, úgyhogy arra gondoltam, keresek wifit, mert azon keresztül ingyenesen fel tudom őt hívni. Körülnéztem, és a legközelebbi ilyen hely a szeretett könyvtár volt. Felcammogtam a lépcsőn, és amikor beléptem, megcsapott az a jól ismert illat, amely könyvek sokaságát, és a második otthonomat jelentette számomra. Mosolyogva ráköszöntem a mindig vidám könyvtáros nénire, aki csak némán biccentett egyet. Úgy látszik, eléggé szíven ütötte, amikor Erickel kirohantam innen. Nem baj, úgyis a könyvekért járok ide, nem miatta. Lecuccoltam a kényelmes fotelre, ahol olyan sok kellemes délutánt töltöttem már el. Még mielőtt felhívnám anyát, elindultam valami könyvet keresni magamnak, hiszen már olyan régen nem volt alkalmam elmerülni egy olvasmány világában. Az ifjúsági irodalom felé bóklásztam. Igazából természetfelettikről olvasnék, akik ennek ellenére mégis hétköznapiak. A… B… C… Cynthia Hand. Hm, tőle még nem olvastam. Angyalsors, a trilógiájának az első része. Ha minden igaz, pont ez az, amire igazán vágytam. A könyvvel a kezemben indultam vissza a cuccaimhoz, amikor a nekem háttal álló fotelemben ült valaki. Nem kicsit ment fel bennem a pumpa, hiszen konkrétan a táskámon és a pulcsimon ült. Ennél nem tudtam volna egyértelműbbé tenni, hogy az a hely foglalt! Kivéve persze, ha a hátamra kötözöm, és úgy megyek el könyveket böngészni. Ez mondjuk elég ijesztő lett volna. Mélyen beszívtam a levegőt, és a lehető legfelháborodottan odatrappolni hozzá. Na jó, a trappolást végül mellőztem.

            - Már elnézést, de ha nem vennéd észre, a cuccaimon ü… Azt a mézeskalács gumicukor gombját!- tátottam el a számat.

            - Ilyet még nem hallottam, de ez lesz a kedvenc mondásom tőled.- mondta Eric Saade, igen, az igazi Eric Saade, aki felállt a fotelből, és fölém magasodott. Még mindig tátva volt a szám, és úgy néztem rá, mint, ha most jelentette volna be, hogy két másodperc múlva felrobbantja a földet. (Istenem, a filmek az őrületbe kergetnek.)- Foglalj helyet, kérlek. Vaaagy- folytatta, mert rájött, hogy nemigen fogtam fel, amit az imént mondott.- maradj úgy, ahogy vagy.
Figyelj, az a helyzet, hogy átkozottul sajnálok mindent, szeretnélek kárpótolni, már amennyire ez lehetséges, szóval… Elkezdtem írni neked egy dalt, a bökkenő csak az, hogy még nagyon nincs készen, de el akarom énekelni az elkészült részt. Öhm, oké…- emelte a kezét a tarkójához, miközben körülnézett. Nagyon zavarban volt.- I don’t wanna wake up lonely, I can’t stand another night alone in my bed.- énekelte. Elég hangosan ahhoz, hogy a könyvtáros nő idegességében odacsörtessen hozzánk, és kiráncigálja Ericet az épületből. Közben végre észbe kaptam, magamhoz vettem a táskámat és a kabátomat, és utánuk futottam.

            - Mrs. Smith, hagyja már békén, kérem!- kiáltottam a felbőszült nőnek.

            - Nem vagyok képes elviselni, hogy ez a huligán egyszerűen fittyet hányjon a könyvtár szabályaira, és többszöri figyelmeztetés ellenére, elkezd üvöltözni, mint egy fába szorult féreg!

            - Már ne haragudjon, de ezt éneklésnek hívják. Sajnálom, hogy magának nem adatott meg a jó ízlés. Nem szorultam fába, és nem is vagyok féreg, na jó, időnként talán igen, de erre nem mondhatja azt, hogy nem élvezte, hiszen piszkosul tehetséges vagyok.- vigyorgott kajánul Mrs. Smith-re, akinek már ijesztően vörös volt a feje.

            - Eric, ne már!- húztam hátra a karjánál fogva.

            - Elég!- emelte fel a hangját a nő.- Te mocskos gazember, ha még egyszer megjelensz a könyvtárban, kihívom a rendőrséget! És te.- mutatott rám.- Ki vagy tiltva az épület egész területéről!- kiabálta, majd idegesen visszasietett a könyvtárba.

            - De most… fenébe.- csaptam a kezemet a combomhoz.

            - Hah… Tuti, hogy odavan értem. De sajnos másnak tartogatom magam.

            - Elég már.

            - Most mi rosszat tettem?

            - Tök mindegy.

            - Nem, nem mindegy. A könyvtár miatt vagy letörve? Annyi könyvet veszek neked, amennyit csak akarsz! Ne emiatt legyél kibukva.

            - Nem… nem vagyok kibukva. Minden oké. Fel kell hívnom anyut.

            - Nem. Nem várok tovább. Egyszer már sikerült anyukádnak elválasztania téged tőlem. Most már nem hagyom.

            - Tudod, hogy nem szándé…

            - Missing, hoping, at the break of dawn, I won’t let go, won’t give up no.- énekelte, majd mutatóujjával végigsimította az arcomat.- Szeretlek, Lia. Mindig is szerettelek, attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttalak. Még a nagynénéddel is megbeszéltem egy találkozót, hogy segítsen nekem...
          - Na ne. Veled találkozott pár nappal ezelőtt a parkban?- kérdeztem teljesen elképedve.- Azt hittük...
             - Hogy randizunk?- mosolygott.- Igen, randizni randiztunk, hiszen a randi szó eredetileg találkozást, közös időtöltést jelent. Tudtuk, hogy leskelődtök, ezért csináltunk úgy, mintha ez olyan randi lenne, amire ti is gondoltatok. Nem akartam lebukni. Kellett, hogy beszéljek valakivel, és mivel ő pszichológus, pont kapóra jött.
            - Hát ez eszméletlen.- néztem rá még mindig hitetlenkedve.
          - Na, megzavartál a vallomásomban. Szóval. Rohadt nagy szemétládának éreztem magam az ESC után. Elképzelni sem tudom, hogyan tudtam úgy beszélni veled. Egyáltalán nem érdemelted meg. Valószínűleg csak így próbáltam leküzdeni magamban a vágyat.

            - Milyen vágyat?- kérdeztem remegő hanggal.

            - A vágyat, hogy enyém lehessél. Úgy éreztem, nem érdemellek meg.- lépett hozzám közelebb. Meleg leheletét az arcomon éreztem.- Még mindig kevésnek tartom magam hozzád, de már nem bírom…

            - Eric! Ne csináld ezt! Nem vagyok jobb nálad semmivel sem! Fejezd be az önmarcangolást, mert nem bírom hallgatni.- könyörögtem sírva, és megfogtam a kezét.- És…

            - Oké, ennek most itt nincs értelme. Szerintem inkább megcsókollak.- húzott magához olyan közel, hogy éreztem teste melegét. Minden mozdulata olyan gyengéd volt, mintha egy angyal ért volna hozzám, selymes és puha szárnyaival. A következő pillanatban arra eszméltem rá, hogy puha ajka az enyémre tapadt.

9.- Eurovision Song Contest

Megjegyzés: Az egyik kedvenc részem. (; Jó olvasást. :**

Mika: Happy Ending

- Múúúú. Múúúú. Múúúú.

- Ahhh, Lia, hallgattasd már eeeeel!- nyögte Lynn a takaró alól.

- Múúú…

- LIA!

- Mivan??- ugrottam fel ijedtemben.- Halló?- szóltam kábán a telefonomba.

- Eurovíziós szép reggelt!- kiáltották a fülembe.

- Tessék?

- Ajj, ne már, ideje felkelni, öltözzetek melegítőbe, és megyünk egyet edzeni!

- Szórakoztok velem?!

- Mivel igen jó fejek vagyunk, még választási lehetőséget is kapsz. Szóval, vagy lejöttök és futunk, vagy mi megyünk fel hozzátok, és zumbázunk.

- Nem az elmegyógyintézetből szöktetek ki véletlenül?

- Igyekezzetek, különben tényleg felmegyünk.

És letették. Még mindig hitetlenül néztem magam elé, majd kimásztam az ágyból, és az ablakhoz mentem. Hát persze, hogy ott állt lent a két idióta a szálloda előtt.

- Lynn, megyünk edzeni.

- Te beszívtál?!

A nehéz kezdés ellenére csak sikerült elkészülnünk. Magamtól eszembe sem jutott volna korán reggel (??) edzeni (???) az Eurovízió döntője előtt (?????). Hm, érdekes. Szóval összeszedtük magunkat, és lementünk az ikrekhez. 

- Lehettetek volna egy kicsit gyorsabbak is.

Oké, most már tényleg leütöttem volna őket legszívesebben.

- Hogy aludtatok?- kérdezte vigyorogva Edward, miközben a lábát nyújtotta.

- Tökéletesen. Egészen addig, amíg fel nem keltettetek!

- A reggeli edzés mindenkinek jót tesz. Egyébként is rátok fér.

- Na most elkaplak.- mondtam majd rávetettem magamat. Vagyis inkább csak vetettem volna, ugyanis elfutott. Én viszont utána futottam. Egy oszlop körül rohangáltunk, mint a hülyegyerekek, amikor úgy döntöttem, hogy nem fárasztom tovább magam. Azt hitte lenyugodtam, ezért odajött mellém. Azzal a lendülettel bokszoltam bele a vállába.

- Ne mondd, hogy nem érdemelted meg!- mondtam neki feltartott mutatóujjal. Visszamentünk a többiekhez, és Lynn-t elnézve, valószínűleg állva aludt. John azzal szórakozott, hogy az ujjával bökdösgette. 

- Na, akkor csinálunk valamit vagy sem?

- Eltűnt a lelkesedésem.

- Most viszont én foglak megütni.- nézett Edward-ra Lynn, aki ezek szerint felébredt.

- Mi lenne…- kezdte John.- Ha elfutnánk a Starbucksig? Akkor kipipálhatnánk az edzést is, és bepótolhatnám a reggel elmaradt kávémat is.

- Végre egy értelmes ötlet!- ráztam meg a fejem.

- És mi lenne, ha inkább taxival mennénk?

Lynn csodálatos ötletének hála, taxival jutottunk el a Starbucksig. Hülyék lettünk volna futni. Én a szokásos kávémat kértem, Edward viszont azon vacillált, hogy kipróbáljon-e valami újat, mert mindig ugyanazt issza. Végül mégiscsak visszatért az eredeti verzióhoz. Leültünk egy ablak mellé, és beszélgettünk.

- Olyan fura, hogy itt vagyunk.

- Mármint itt a Starbucksban?- néztem John-ra furcsán.

- Nem. Hogy megint itt vagyunk az ESC-n. És megismertünk titeket. Rohadt jó érzés.- mondta, majd egy kicsit csend lett.- Remélem ti fogtok nyerni.

- Mi?

- Nem azért jöttünk vissza, hogy taroljunk, vagy az élre törjünk. Egyáltalán nem számít. Egyszerűen csak imádunk itt lenni. Minden olyan jó, a hangulat elképesztő, és ugye nem utolsó sorban új embereket ismerhetünk meg. Már sokan hallottak rólunk, ez itt a ti időtök. Nektek kell megmutatnotok, ha egyelőre nem is az egész világnak, de Európának mindenképpen, hogy kik vagytok.

Elgondolkodva bámultam a poharamat. Edward rám nézett és elmosolyodott.

- Eric Saadét meg legszívesebben én magam pofoznám fel. Hihetetlen, hogy egy ilyen csajt, mint te, ilyen bunkó módon tud kerülgetni. Helyre kéne rángatni a szépfiút.

- Pontosan ezt tenném én is.- helyeselt Lynn.

- Uramisten, meg fogok halni, nem bírom, tuti annyi lesz nekem, jobb lenne, ha itt maradnék…- mondtam idegesen, miközben egy párnát szorongattam.

- A hajadnál fogva foglak elrángatni a versenyre, ha nem szeded össze magad. És nem, nem fog érdekelni, hogy nevetségesen igénytelennek nézel most ki.

- Hé!- rivalltam rá sértődötten.- Nem is vagyok igénytelen. Melegítőben vagyok. Nem tudom, mióta számít igénytelennek egy melegítő.

- Teljesen mindegy. Húzzál felöltözni, mert utána ki kell sminkelnelek.- parancsolta Lynn. Nem arról volt szó, hogy nem volt kedvem az ESC-hez, hanem iszonyatosan izgultam. De nagyon durván. Felöltöztem (ájuldoztam megint egy sort a ruha miatt), majd mentem megkeresni Lynn-t. Időközben ő is átöltözött, és szinte ragyogott narancssárga ruhájában. Megálltunk egymással szemben, majd elkezdtünk ugrálni, meg vinnyogni, mint az ötévesek. Lynn gyönyörűen kifestett, szerintem valami ilyesmivel kéne foglalkoznia. Ahogy közeledtünk a showhoz, egyre jobban vártam. Aztán elérkezett végre a nagy pillanat. A limuzin leparkolt a szálloda elé.

- Egy pillanat. Most tényleg egy limuzin jött értünk??- néztem ki az ablakon elképedve.

Lementünk, én meg közben valami stressz elleni gumilabdát nyomogattam. Nem mondom, hogy sokat segített, de jó érzés volt. Beültünk a kocsiban, a járókelők érdeklődve fordultak a luxus jármű után. De hát úgyis tudják, mi a helyzet. Csehország különleges, az Eurovíziót is páratlan lelkesedéssel szervezték. És most itt van az, amire régóta vártak. Eljött a mi időnk is.

A limuzin lassítani kezdett, és a kintről beszűrődő hangzavar is egyre erősödött. Színes fények világítottak mindenfelé, és a kocsi végleg leállt. Pontosan a vörös szőnyeg előtt. Kiszálltunk. Tomboló emberek sokasága fogadott minket a bejárat két oldalán kordonnal elkerítve. A vakuk villogtak, a rajongók papírokat és tollakat nyújtogattak felénk. Annyit írtunk alá, amennyit csak tudtunk, de sajnos nem volt mindenkire időnk, mert a biztonságiak hátulról toltak minket befelé. Az épület ugyanolyan gyönyörű volt kívül is és belül is, mint legutóbb. Nem sokat húzták az időt, egyből a Green Roomba vezettek minket. Közben csatlakoztak hozzánk a táncosaink, Jul (Júlia), Ricsi és Panna. Sokan voltak már a teremben, mindössze körülbelül csak öt ország hiányzott a kijelölt helyeikről. Persze a svédek is köztük voltak. Jellemző. Hamar megtaláltuk a magyar zászlót, és le is ültünk köré. Még mindig nézelődtem, amikor hirtelen beálltak elém.

- John, Edward!- pattantam fel, és megöleltem őket.- Mi a helyzet?

- Végre itt vagyunk! Már úgy vártam.- sóhajtott Edward, miközben a távolba meredt.

- Nem izgultok?- kérdezte Lynn.

- Nem igazán. Már tapasztaltak vagyunk. Minden zsírkirály lesz!

- Ha te mondod…- fújtam ki a levegőt.

- Naaa, minden oké lesz! Imádni fognak titeket! 

- Vagy nem.

- A versenyzők foglalják el a nekik kijelölt területeket. Az adás két percen belül indul.

- Gyertek, adok egy biztató ölelést.- mosolygott Edward.

- Köszi.- szorítottam meg erősen.

- Jók legyetek!- kiáltott még hátra John.

És az adás elkezdődött. Karin Krejči megnyitotta a show-t, és már következett is az első versenyző, aki Németország képviseletében érkezett. A fellépők sorra váltották egymást, és én egyre idegesebb lettem. Vajon hol lehet ő? Akit már olyan régóta hajkurászok? Aztán úgy döntöttem, elég ebből. Most meg kell találnom. 

Teljesen zavaros volt minden, a pulzusom az egekbe szökött, de én csak egy valakit kerestem. A Green Roomból kilépve (ahol egyébként tapintható volt az izgatottság), a szembejövő tömegre nem figyelve haladtam előre felé. Közben elkezdődött az ikrek előadása, amit nemcsak az alapján tudtam megállapítani, hogy őrült hangosan és nyújtva mondták be azt, hogy „Írorszáááág”, hanem felcsendült az a bizonyos vízfelszínről szóló dal, amit elfogultság nélkül is imádtam. Sajnáltam, hogy nem láthatom az előadást, de akkor, azokban a percekben csakis egy dologra tudtam koncentrálni. Mégpedig arra, hogy meg kell Őt találnom. 

Amikor hétvégén láttam, egyszerűen nem hittem a szememnek. Ott nem volt alkalmam beszélni vele, de most igen, ugyanis én még bőven odébb vagyok a sorrendben. Vajon nem akarja, hogy megtaláljam? Vagy ő is keres engem? Miért nincs sehol, ha nemsokára ő következik? A csapatából is csak néhányan ültek a számukra kinevezett félkör alakú kanapén. Lehet, hogy oda kellett volna mennem, és megkérdeznem őket? Nem lehet. Biztos. Mindegy, már semmiképpen nem fordulok vissza addig, amíg meg nem találom. 

A folyosókon civilek nem mászkáltak, viszont a szervezők, a tévések, és a mindenféle fontos vendégek miatt elég zsúfolttá, és nehezen járhatóvá váltak. A szőkéknek a fülbemászó daluk már a vége felé járt, de még mindig csak mentem és mentem előre. És nem, nem azzal volt a probléma, hogy esetleg nem ismerem fel, vagy ilyenek. Ha a nézőtéren ült volna valahol, én biztos megtalálom. De ott nem volt, és ott sem, ahol én kerestem.

Elképzelni sem tudtam, hogy mennyi lehet az idő, csak bolyongtam, mások meg csodálkozva vették tudomásul, hogy én itt lófrálok, ahelyett, hogy a Green Roomban lengetném a zászlónkat, hátha látszik a tévében. Voltak, akik köszöntek, én rájuk mosolyogtam, és visszaköszöntem (felismerték már a fejemet), aztán olyan is akadt, aki még beszélgetni is akart, de a cél még mindig ott lebegett előttem, úgyhogy nem állhattam le.

Gondoltam benézek az előadó terembe, ahol a színpad és a nézőtér is található. Valahogy sikerült beerőszakolnom magam az egyik ajtón, így szinte szembe találtam magam a színpaddal. Odajöttek hozzám problémázni, hogy menjek vissza a helyemre (?) és ne zavarjam az előadást, amikor elkezdett dübörögni egy ritmus, amit most talán a leginkább hallani akartam. Felnéztem, és megláttam azt az illetőt, akit már hónapok óta kerestem. 

Eric már a dal negyedik soránál tartott, amikor, rám nézett.

- Engedjék el!- utasította a biztonsági őröket. 

És mindezt az előadása közben! Majd mintha mi sem történt volna, visszakapcsolódott a zenéhez.

- My body wants you girl, my body wants you girl, I get you when I’m popular…- énekelte. A dal már a vége felé járt, én meg még mindig ott álltam a színpad előtt.

- POPULAAAAAAAAAAAAAAAAAR!- fejezte be. Amikor észbe kaptam, rohantam is a lépcsőhöz, ahol lejön a színpadról. Össze-vissza forgolódtam, amikor valaki visszarántott a karomnál fogva. 

- Mit csináltál te itt?

- Hogy én mit csináltam?? Van fogalmad róla, hogy mióta próbáltam kapcsolatba kerülni veled?? A hétvégén is rohantam utánad, mint egy idióta, de te leléptél! Konkrétan még csak le se szartál! 

- Még, hogy le se szartalak?? Te…

- Fogd be! Most én beszélek! Miután találkoztunk Manchesterben, tudod te, mennyit kerestelek?? Hónapokon keresztül irogattam be a hülye nevedet a hülye Google-ba, hogy megtudjak rólad valamit! Egyre több idióta rajongói oldalt hozott ki, de egyikhez sem volt személyesen közöd! Szart sem értek!! Rohadtul folytathatnám még, akkor lemaradnék a fellépésemről! Szóval tessék, a rohadt életbe! Ezt csináltam!

- Hát ezt nem hiszem el! Te most komolyan engem hibáztatsz? Nem én rohantam el szó nélkül Manchesterben, mert anyukám jött értem kocsival! És tényleg azt hiszed, hogy le se szartalak? Bár úgy lett volna! Nem töltöttem volna el hülye éjszakákat azzal, hogy a YouTube videóidat nézegettem! 

Mert nem, mást nem találtam! És ez nem miattam volt így, felfogtad?? Szerinted tényleg nem akartam beszélni veled?? Sosem jött össze, oké? Nem volt rá időm! És most neki állhatnék itt magyarázkodni, hogy miért, de biztos vagyok benne, hogy rohadtul semmi értelme nem lenne! Ezek után ne vágd többet a fejemhez, hogy nem kerestelek! Egyszerűen csak fogalmad sincs semmiről! Tudod, mit éreztem, amikor láttalak a TV-ben, amiért kórházba kerültél? Legszívesebben elmentem volna hozzád! De nem tehettem meg! Úgyhogy mielőtt kinyitod a szádat, gondold át százszor, hogy mit akarsz a másik fejéhez vágni! 

- Elég! Még 17 sem vagyok! Ha csak egy kicsit is akartad volna, megkeresel! És mi az, hogy nem tehetted meg?! Mi gátolt meg téged abban, hogy tegyél valamit?? Hülye kifogásokat keresel ahelyett, hogy a szemembe mondd azt, hogy annyira nem érdekeltél, hogy utánad menjek! 

- Ha nem lány lennél, biztos, hogy megütnélek!

- Ja, hát így állunk? Tessék csak, üss meg! Rohadtul nem érdekel, mit csinálsz velem ezek után! Még rugdoshatsz is, ha úgy tartja kedved! 

- Fogd már be a szád!

- Hogy besz…

- Következzen tehát Magyarország előadása!- hallatszódott Karin hangja.

- Soha többet ne kerülj a szemem elé, világos??- üvöltöttem az arcába, majd elsiettem. 

Hogyan lehettem ekkora hülye, ennyire vak? Oké, nem érdekel, elfelejtem és kész. Pont oda értem a színpadhoz, amikor már kezdődött a zene. Úgy látszik nem nagyon zavartatták magukat amiatt, hogy ott sem vagyok. Mindegy, így legalább megvolt a belépőm. A színpadi lét meg ismételten lenyűgözött.

- Now if we meet out ont he streen I won’t be running scared, I’ll walk right up to you and put one finger int he air...- és itt persze nem maradhatott le az ujjmutogatás. A refrén után jött Lynn rapje, majd a fináléban, azaz az utolsó két egymást követő refrén kezdetén előjöttek a háttérből a táncosok, és fésűben mögöttünk táncoltunk mindannyian.

- Oh oh oh I really don’t care, oh oh oh I really don’t care!- a bal karok felemelésével zártuk az előadást. Igazság szerint ütősre sikeredett, a nézők viselkedését illetően valószínűleg tetszett nekik.

- Basszus, de rendesen nyomtátok!- kiáltotta Edward és John, akik ezek szerint itt várták meg minket, majd a nyakunkba ugrottak.

- Mondjuk szerintem nekünk több esélyünk van…

- Hé! Nem úgy volt, hogy ti csak szórakoztok itt?

- Az még szórakoztatóbb lenne, ha mi nyernénk. Ugyanúgy benne van a pakliban, és hát kétségtelen, hogy jók vagyunk.- mosolygott elégedetten John.

- Az még kétségtelenebb, hogy a szerénység legkisebb szikrája is hiányzik belőletek.- húztam fel a szemöldökömet.

- Pont emiatt vagyunk ellenállhatatlanok.- sóhajtotta Edward, én meg elröhögtem magamat.- Egy pillanatra.- húzott el a többiektől.- Beszéltél vele?

- Mármint kivel?

- Tudod jól, kiről beszélek. Lynn mondta, hogy szó nélkül siettél el a Green Roomból. Nyilvánvaló volt, hogy hozzá mentél. 

- Igen, beszéltem vele.

- És?

- Semmi különös…

- Na ezt ne mondd. Hónapokig kerested, még jó, hogy nem a semmiről beszéltetek. Szóval?

- Hahj, veszekedtünk, oké? Ennyi volt az egész. Tökre berágott rám, miután lecsesztem azért, hogy le se szart, mert kiderült, hogy egyáltalán nem erről volt szó. Aztán otthagytam, mert mi következtünk.

- És meg fogjátok beszélni?

- Hogy meg fogjuk-e? Nem akarok többet találkozni vele.

- Na de Lia!

- Most meg mi van? Miért érdekel ez ennyire? Párkapcsolati szakértő lettél, vagy mi?

- Nem. Egész egyszerűen csak nem akarom, hogy szenvedjél.- mondta, majd egyedül hagyott. Köszi szépen. Komolyan, egyre jobban tetszik ez a nap. Pfff. Visszamentünk a Green Roomba (mert egyébként el sem mehetnénk onnan), és leültünk a helyünkre. Senkivel sem volt kedvem beszélni, haza akartam menni már. Bambulva meredtem magam elé, amikor valaki elém állt.

- Ciao vöröske.

Na baszd meg. Oké, ez most csúnya volt, de hát na, az ő társaságára vágytam a legkevésbé.

- Nincs kedved megfordulni és elmenni?- kérdeztem reménykedve.

- Úgy ismersz te engem?

- Igazából egyáltalán nem ismerlek, és nem is akarlak, szóval kár erőltetni.

- Nem mondták még neked, hogy túl zárkózott és ellenszenves vagy?

- Szerintem nem vagyok kíváncsi a véleményedre.

- Ha nem hát nem. Egyébként tetszett a jeleneted Eric Saadeval. De nem kell vele foglalkoznod, látszólag úgysem vagy az esete, egyáltalán nem illenétek össze…

- Kussoljál be, és takarodjál innen!- förmedtem rá hirtelen. Még mondani sem tudott semmit, annyira meglepődött.

Időközben végigment az összes versenyző, és már az eredményhirdetéshez közeledtünk, vagyis most éppen a pontok kiosztásánál tartottunk. És négy osztás után az igazat megvallva igen jól álltunk.

- Szép jó estét, Csehország!- szólalt meg a svédek képviseletében Kurt Träd.- Nagyon jól szórakoztunk, szuper műsort hoztatok össze! Karin, gyönyörű vagy, csak úgy szikrázol.

- Ó.- kuncogott Karin.- Köszönöm szépen! Kurt, mutasd meg nekünk, hogy Svédország milyen sorrendet hozott össze!

- Természetesen.- mondta, majd megjelent a pontozás 1-től 7 pontig. Írország 6 pontot kapott, erre Edwardék füttyögni kezdtek. Nem voltunk a listán. Ez vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz.- 8 pontot kap Svédországtól a csodás előadására… OLASZORSZÁG!

Sikoltozás, taps, meg minden. Persze, hiszen szeretjük Marco-t.

- 10, azaz 10 pontot kap, utánozhatatlan előadására… ANGLIA!

Azt a rohadt életbe. Ez nagyon el lett nézve, argggh, és a legrosszabb Meredith önelégült mosolya volt.

- Végül… következzen az, aki szerény országunk szerint messze kitűnt a többiek közül… Eric Saade! Ja, nem bocs, csak vicceltem.

- Na, de Kurt!- nevetett Karin.

- 12 pont Magyarországnak.- mondta egy hangon, a végén pedig elmosolyodott. Egy pillanat. 12 pontot kaptunk Svédországtól!! Leesett állal, magam elé meredve vettem tudomásul az imént történteket. Lynn a nyakamba vetette magát, én meg hitetlenkedve nevetni kezdtem, miközben átöleltem.

Sorra kaptuk a 10-12 pontokat, már lassan arra gondoltam, hogy mi fogunk nyerni. Na persze ezt gyorsan lekopogtam utána. Nagyon közelítettünk a vége felé, igaz, még hátra volt vagy öt-hat ország, tudtam, hogy mi lesz a végeredmény. Észrevétlenül osontam ki a Green Roomból. És nem, szó sincs arról, hogy letört voltam. Nem, egyszerűen csak hiányzott már a friss levegő. 

Valami hátsó kijáraton keresztül jutottam ki egy teraszra, ami jó magasan volt, így tökéletes kilátás nyílt az éjszakai fényekben pompázó városra. Elsőre nagyon kellemesnek tűnt a hőmérséklet, percekkel később azonban már eléggé hidegnek éreztem annak ellenére, hogy májust mutatott a naptár. Felültem a korlátra, biztonságosan elhelyezkedtem (lábak is és a karok is beakasztva valahova), és csak úgy szimplán nézelődtem. Végiggondoltam mindazt, ami az utóbbi időben történt velünk. Elképesztő, mennyire megváltoztak a dolgok körülöttünk. Ami pár hónapja még álom volt, most megvalósult. És azt hiszem, soha nem éreztem még ehhez hasonlót. Ha az ember megvalósít valamit, amit már tényleg nagyon régóta akart, az az egyik legjobb érzés a világon. Senki nem mondhatja, hogy nem tettünk érte semmit, mert nagyon is harcoltunk ezért. És mérhetetlen büszkeség áradt szét bennem. Sikerült. Mindent megtettünk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból, szóval ez… Hihetetlen. Éreztem, hogy könnyel vannak tele a szemeim, de csak mosolyogtam. Életem egyik legőszintébb mosolya volt ez.

Mindent lehetett hallani bentről, éppen a győztest hirdették ki. Másodikak lettünk. Másodikak. Még kimondani is lenyűgöző. De… valami nincs rendben. A győztes nevét mondogatták. Nem ment fel a színpadra. Vajon hol lehet? 

Elindultam visszafelé, hogy megnézzem, mi történt. Bementem az ajtón, és igyekeztem volna tovább, de valaki visszarángatott a karomnál fogva a teraszra. Amikor kiértünk, felé fordultam végre, és valójában nem lepődtem meg, mégis furcsálltam a helyzetet.

- Neked nem a színpadon lenne a helyed?- kérdeztem.

- Nem hagyom, hogy még egyszer hónapokat töltsek azzal, hogy keresnem kelljen téged. Ebből nem kérek többet. Az én helyem ott van, ahol te vagy. Semmi más nem érdekel.- mondta, majd két keze közé fogta az arcomat, és megcsókolt.

8.- Még mindig nem

Megjegyzés: iskola. Csak ennyit mondok. De úgy tűnik most már fogom tudni folytatni! \o/
Ariana Grande & Nathan Sykes: Almost Is Never Enough

Igen. Lazák voltunk. De jól sikerült. A taps, a füttyögés, amivel megköszönték az előadást, fantasztikus volt. Jogos a kérdés, hogyha már egy ilyen, viszonylag kis létszámú közönség is meg tud hatni, akkor mit fogok csinálni egy tízszer vagy húszszor nagyobb tömeggel? Tényleg jó kérdés. Na, de majd meglátjuk, egyelőre még mindig a kisszínpadon voltunk. Még egyszer megköszöntük az éljenzést, majd lementünk. Amint leértem, rögtön belevetettem magamat az emberek közé, hogy megtaláljam Eric-et.
 Mivel jókora előnyt szerzett, valahogy muszáj volt behoznom a lemaradást, így senkit sem sajnálva, akár egy buldózer, úgy törtem előre. Épp egy pillanatra megláttam a kabátja sarkát, a nevét kiáltottam. Olyan volt ez, mint azok az álmok, amikor próbálsz kiabálni, de senki nem vesz észre, senki nem tudja, hogy mondani akarsz valamit, mert egyszerűen nem jön ki hang a torkodon. Na ez is éppen ilyen volt. Mintha teljesen néma lettem volna, egyáltalán nem számított, hogy torkaszakadtamból üvöltöztem, mintha nem is léteznék, csak egy szellem lennék. Még mindig az út felé futottam, amerre Eric is ment. Egy pad került az utamba, és amikor azt hittem, hogy sikerült kikerülnöm, a cipőm beleakadt a lábába, és csúnyán elestem a betonra. Zúgott a fejem, majd amikor felemeltem a fejemet, láttam, hogy sötét folt van a helyén. Az állam és környéke tiszta vér volt, és szerintem el is tört. Mégis felálltam, és lassabban bár, mint a baleset előtt, de újra üldözőbe vettem. Azzal sem törődtem, hogy a vér folyamatosan folyt le a ruhámra, és az emberek tágra nyílt szemekkel fordultak utánam. Mivel már kiértem a tömegből, sikerült hang alapján is tájékozódnom. Ami ennek ellenére nem keltett bizalmat bennem. Egy kocsi az ajtajának a csapódását hallottam.
- Eric! Eric!! ERIC SAADE!!!!
Kiértem a az út szélére, de az autó már elhajtott.
- Er…- mondtam, de elcsuklott a hangom. Hatalmába kerített a fájdalom. Összecsuklottak a lábaim, és hulltak a könnyeim.
- Lia!- kiáltották a távolból.- Édes istenem, Lia, mi a franc történt veled?- sikította Lynn.
- El…- kezdtem volna mondani, de annyira fájt, hogy nem ment.
- Vagy egy tucatnyi ember rohant oda hozzánk, hogy úgy futsz, mint egy őrült, ki tudja mi után, és… Mitől vagy tiszta vér?
- Lynn! A kinézete alapján nem hiszem, hogy olyan könnyedén tudna beszélni.- sietett felénk John.- Hívtam a mentőket.
Tiltakozni sem volt már erőm. Olyan volt, mintha a testem és a lelkem meghalt volna, viszont ugyanúgy láttam mindent, mintha egy filmet néznék. Az események a beleszólásom nélkül történtek. Egyre többen gyűltek körénk, majd a mentősök is megérkeztek. Felfektettek a hordágyra, és betoltak a kocsiba. Lynn felszállt, és elköszönt a srácoktól. A végtelenségig tűnő út után, végre megálltunk. Úgy tűnik, semmilyen fellépést sem tudok megúszni kórház nélkül…

Másnap reggel, amikor felkeltem, vidám napsugarak töltötték be a kórházi szobámat. Körbenéztem, és színes virágcsokrok sokasága foglalta el a helyiség nagy részét. Próbáltam mosolyogni, de mivel az egész állkapcsom be volt kötözve, inkább felhagytam a próbálkozással. Levelek hevertek az éjjeli szekrényem mellett. Kibontottam az egyiket, és elolvastam. Az előbbi próbálkozásom ellenére, most úgy mosolyogtam, mint eddig soha. Majd elolvastam még egyet, még egyet, és még egyet, egészen addig, amíg végig nem néztem az összeset.
- Igen-igen, pontosan.- mondta Lynn, miközben belépett a szobába az orvossal az oldalán.- Ó, Lia, végre felkeltél!- pattant oda hozzám.- Hogy érzed magad?
- Soha jobban.- szóltam, majd egy kicsit feljebb ültem.
- Várj, segítek.
- Kösz.
- Lia, ő itt Dr. Jackson. Beszélni szeretne veled.
- Hogyne.
- Ms. Gray kérem…
- Ja, ó, persze, már megyek is.- mondta, majd kislisszolt az ajtón.
- Mindenképpen beszélnem kellett magával arról, hogy tisztában van-e azzal, mit is tesz kockára, miközben a karrierjét építi.
- Természetesen, hiszen én vállaltam ezt az egészet.
- És maga szerint nem lenne megfontolandó a folytatás, amiért ez már nem az első alkalom, hogy kórházba került igen súlyos állapotban?
- Áldozatokat kell hozni a célok elérése érdekében. Lehet, hogy valaki visszalépne ezek után, de én nem. Nekem ez fontosabb, mint bármi más az életben.
- Még az egészségénél és a testi épségénél is?
- Ennek a mostaninak most semmi köze az egészségemhez…
- Kérem, válaszoljon.- szakított félbe. Kihúztam magam, majd a lehető legnagyobb komolysággal néztem rá.
- Ahogy már említettem, mindennél.


Anya tökre kiborult, amikor megtudta, hogy már megint mi történt velem. Azzal fenyegetőzött, hogy ha még egyszer előfordul bármi ilyesmi, beletuszkol a bőröndjébe, és úgy megyünk haza. Mivel róla simán el tudtam ezt képzelni, próbálom betartani az ígéretemet, miszerint vigyázni fogok magamra. Aztán időközben sor került az ESC elődöntőjére, ami maga volt a csoda. Minden ilyesmiről csak ömlengeni tudok, na de azért bőven van miért. A terem, vagy nem is tudom, hogy hívjam, mindegy, a lényeg, hogy az a helyiség, ahol a színpad is van, eszméletlen óriási volt! Hatalmas nézőtér, álló- és ülőhelyekkel egyaránt, na meg a színpad!
Totális lefagyás volt abban a pillanatban, amikor először megláttam. Meredith-en kívül senki nem volt a keddi elődöntőben, akivel eddig bármilyen kapcsolatba kerültünk volna, magyarul Edwardék és Eric is csütörtökön léptek fel. Hihetetlen volt minden! Ja, és kihagytam a legfontosabbat, szóval továbbjutottunk! Ami meg még jobb, hogy a Jedward is ééééés Eric is ment tovább. Mondjuk Meredith is, de nem érdekel, jó formán teljesen leszarom. Addig nem foglalkozom vele, amíg ő sem foglalkozik velem. A múltkor rendesen megjárta, úgyhogy valamelyest visszafogta magát. Valamint elhatároztam, hogy ha a döntőben nem sikerül elkapnom Saade-t, akkor, hagyom az egészet. Nem is értem, miért töröm magam ennyire, ha őt egyáltalán nem érdeklem. Én futok utána, mint egy őrült megszállott. Mindegy, ez lesz az utolsó alkalom. Ha nem, hát nem.

Ma elmentünk egy cseh ruhatervezőhöz, akinél fellépő ruhát kerestünk. Ez is olyan volt számomra, mintha az álomvilágba csöppentem volna. Több (nem viccelek) száz egyedibbnél egyedibb ruhákkal volt tele a szalonja.
- Én itt akarok meghalni. Ne felejts majd el itt eltemetni.- mondta Lynn rám sem nézve.
- Honnan veszed azt, hogy nem neked kell majd engem eltemetni?
- Akkor még csak gondolkodnom sem kell, hogy hova temesselek. Tuti a Hírességek Sétányán lévő csillagod alá foglak majd elásni.
- Jól hangzik.
- Láááányok, hagyjátok már ezt a hülye témát és foglalkozzatok inkább azzal, amiért idejöttünk.- szakította félbe anyu az értelmetlen társalgásunkat.
- Szép jó napot kívánok! Miben segíthetek?
- Magának is. Fellépő ruhákat keresünk.
- Ohohó! Csak nem egy Eurovíziós csillaghoz van szerencsém?
- Igazság szerint kettőhöz, de mindegy.
- Esetleg van valamilyen elképzelés? Feltűnő, csillogó- villogó, színes, vagy esetleg kevésbé feltűnő, valami egyszerű szabású ruha lenne a megfelelő?
- Huh, ezt így elég nehéz megmondani. Nem tudna esetleg mutatni párat?
- Ó, dehogynem. Kövessenek.- szólt a vicces cseh akcentusával.
A szalon csúcs volt. Igazából úgy éreztem, mintha beleestem volna a szivárvány közepébe. A falakat tapéták borították, a függönyök élénk színekben pompáztak. Még a padlót is csillogóvá tették. Hatalmas, díszes szegélyű tükrök, körülöttük modern festmények. Volt két asztal is, ami gondolom a ruhatervezésre, illetve varrásra szolgált, rajtuk pedig anyagdarabok, gombok, és mindenféle díszítésre használt kiegészítők. Mr. Oblak egy ajtóhoz vezetett minket. Benyitott, és egy teremnyi ruha fogadott minket. Stílus, és szín alapján voltak szétválogatva, így könnyen el lehetett igazodni a tömérdeknyi alkotás között.
- Én most azt javaslom, hogy vessék magukat bele a nézelődésbe, én pedig itt leszek, ha bármi segítség kell.
- Köszönjük szépen.- mondtam artikulátlanul.
Fogalmam sem volt, hogy merre induljak. Jobbra, balra, egyenesen, többszínűek, egyszínűek, hosszúk, rövidek… Aztán mégis elindultam valamerre. A szemem sarkából figyeltem Lynn- t, hogy neki sikerül-e elindulnia, de igazából tökre felesleges volt ezért aggódnom. Össze-visszarohangált a sorok között, akár egy megkergült madár. Anyu és Emma szintén nézelődtek, gondolom őket is elvarázsolta ez a látvány, hiszen ők is nőből vannak.
Már vagy háromnegyed órája keresgéltünk, de én még mindig nem jutottam semmire. Igazából rengeteg ruha tetszett, de egyiket sem éreztem olyan igazinak. Lynn vagy 15 ruhát próbált fel ez idő alatt, és meg is találta a számára legmegfelelőbbet. Tökéletesen állt rajta.
Mr. Oblakkal beszélgetett, hogy milyen kiegészítőkkel lehetne feldobni a ruhát, amikor én még mindig a ruhák között járkáltam. A fekete sornál mentem, amikor véletlenül levertem az egyik ruhát. Gyorsan felvettem a földről, és alaposabban szemügyre vettem. Igen, azt hiszem, megtaláltam. A színe ugye fekete volt, a szoknya része meg teljesen rabul ejtett. Combközépig fodrozott volt és többrétegű, onnan pedig szinte földig érő átlátszó fekete szoknyában végződött. Tökéletes volt.
- Tudtam, hogy ő lesz az igazi.- szólalt meg a hátam mögött Mr. Oblak.
- Ő?
- Mi, ruhatervezők különleges kapcsolatba kerülünk velük. Az életünk részévé válnak, hiszen mégiscsak belőlük élünk meg. A ruhák olyanok számunkra, mint az élőlények.
- És hogy érti azt, hogy tudta?
- Régóta vagyok a szakmában. Általában már az első pillanatban tudom, hogy mit fog választani a vásárló. A te esetedben is jók voltak a megérzéseim. Habár meg kell, hogy mondjam, a barátnőd bonyolultabb eset volt, de ő is határozottan jól választott.
- Ez azt jelenti, hogy kiszámítható vagyok?
- Nem, szó sincs róla, csupán, amikor megláttalak, tudtam, hogy mire vágynál, mi illene hozzád, mert már akkor tudtam, milyen az egyéniséged, a stílusod. A magamfajták érzik ezeket a dolgokat.
- Értem. Köszönöm.

Miután megvolt a nagy ruhavásárlás, megvettük a cipőket is. Picit elhúzódott a dolog, mármint a fellépő cuccok beszerzése, hiszen holnap van a döntő, de most nem tök mindegy? Különben is, igazából már minden megvan. Nem akartam magas sarkút, de Lynn szerint a ruhámhoz semmi más nem lett volna jó, pedig szerintem egy fekete Converse-zel taroltam volna. De hát ő tudja. Szóval nem kicsi a sarka a cipőmnek, de ez még az alacsonyabbak közé tartozik, főleg, ha arra gondol az ember, hogy ma már mekkora sarkakkal ellátott cipők léteznek. Kérdezzék csak meg Lady Gagát. Ő tudna erről beszélni.
Oké, imádok vásárolni, de iszonyatosan le tudja fárasztani az embert egy félnapos shoppingolás. Mire visszatértünk az ideiglenes otthonunkba, tökre besötétedett. Remélem azért holnap nem fogunk összeesni a színpad közepén a fáradságunk miatt. Mindenesetre hamar sikerült lefeküdnünk, és elégedett voltam a mai teljesítményünkkel. Mindent meg fogok azért tenni, hogy a holnapiról sem legyek más véleményen.